nyakukat szegték az elveim. maguk rakták a hurkot a saját nyakukba, én meg kirúgtam alóluk a széket, amin álltak. mindig ez történik. talán az az egyetlen elvem amit tartok, hogy szembe megyek az eleimmel. szóval miután az elveim felakasztották magukat, én vízbe öltem őket, majd miután már kétszer meghaltak, még néhányat rúgtam rajtuk.
teljesen tudatosan csináltam. észrevettem, hogy ezt teszem. azt hittem megéri. valahol belül azért azt súgta valami, hogy nem, és hogy nagylerágó lesz a vége, de igyekeztem erre nem figyelni.
később már tudtam, hogy csak rossz vége lehet, de azzal együtt tovább csináltam, és ez vezetett ide. féltem, hogy megszerelmesedem, mert az nekem soha nem jó. mindig rosszul választok, mindig méltatlan embert. és ezt valahogy mindig tudom, de mindig le is szarom.
(itt kezdtem a kötelet csomózni az elveimnek.)
természetesen megint indokolatlanul, és a lehető legváratlanabb időben tudtam a legmélyebben belesüllyedni az iszonyatba.
természetesen már későn.
természetesen már fölöslegesen.
most persze rugdalom az elveket, hátha életre kelnek, de amiket már kétszer megöltem, azok valószínűleg már nem támadnak fel harmadnapra.
