... Egyszer csak ránéztem a telefonomra, és láttam, hogy keresett K. Megnéztem, már vagy 10 perce.
Elgondolkoztam, hogy visszahívjam-e, aztán azon, hogy délután valószínűleg találkozom vele, azután pedig D-vel. Azon kaptam magam, hogy örülök, hogy még van egy órám. Nem akartam másokkal foglalkozni. Mostanában zavart, ha egyedül voltam, de ma kimondottan jó volt. Ismét jól éreztem magam egyedül, mint eddig bármikor az életemben, leszámítva az elmúlt fél évet. (...)
Ahogy közeledett az óra eleje, bementem a terembe, hogy jó helyet kapjak. Találtam egy teljesen üres padsort, leültem oda, és olvasni kezdtem. Aztán ahogy telt az idő, egyre többen ültek le körülöttem, és én ezzel egyenes arányban éreztem magam egyre rosszabbul. Egyedül akartam maradni. Akár úgy is, ha csak ketten ültünk volna a tanárral, sőt az lett volna a legjobb.
(És még az óra is rövid lett volna)
Kívántam a magányt.
Borzasztóan szabadnak éreztem magam, amíg teljesen egyedül voltam. Utána bementem a terembe, ahol már voltak emberek, de ez nekem annyit jelentett, hogy a társas magányba sikerült belépnem. A társas magány érzése régóta ismerősöm. Mindenkinek az ismerőse. Nekem a barátom is. Volt annyi értelmem, hogy rájöjjek, hogy jobb vele összebarátkozni, mint harcolni ellene.
(Úgysem nyerhetsz.)
Tehát ketten ültünk bent Társas Magánnyal. Még mindig szabadnak éreztem magam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése