PH-érték

PH-érték. Az a fontos. Ezt R. mondta, de egyre inkább úgy gondolom, hogy igaza van. Ráadásul minél magasabb a PH-érték, annál jobban érzem magam.
A "nem szerelem és szex összeillik". Mert ez a PH-érték. Andy Warhol megmondta.
Ma amúgy is Andy Warholt olvastam. Mindig véletlenszerűen választok könyvet, ha problémám van. Ma ez volt az. Általában össze is jön, mert mindig olvasok valami olyat, amitől hirtelen eszembe jut a megoldás. Most is tudom a ki nem mondott problémámra a megoldást, csak nem tetszik. Másikat szeretnék. Persze mindig van választásod, szól a közhely. Tényleg van. Hogy jól döntök, vagy hogy a könnyű döntést hozom meg. Köszi. Ez nem igazi lehetőség.

Régi gyöngyszem, de ismét aktuális

... Egyszer csak ránéztem a telefonomra, és láttam, hogy keresett K. Megnéztem, már vagy 10 perce.
Elgondolkoztam, hogy visszahívjam-e, aztán azon, hogy délután valószínűleg találkozom vele, azután pedig D-vel. Azon kaptam magam, hogy örülök, hogy még van egy órám. Nem akartam másokkal foglalkozni. Mostanában zavart, ha egyedül voltam, de ma kimondottan jó volt. Ismét jól éreztem magam egyedül, mint eddig bármikor az életemben, leszámítva az elmúlt fél évet.  (...)


Ahogy közeledett az óra eleje, bementem a terembe, hogy jó helyet kapjak. Találtam egy teljesen üres padsort, leültem oda, és olvasni kezdtem. Aztán ahogy telt az idő, egyre többen ültek le körülöttem, és én ezzel egyenes arányban éreztem magam egyre rosszabbul. Egyedül akartam maradni. Akár úgy is, ha csak ketten ültünk volna a tanárral, sőt az lett volna a legjobb. 


(És még az óra is rövid lett volna) 


Kívántam a magányt.


Borzasztóan szabadnak éreztem magam, amíg teljesen egyedül voltam. Utána bementem a terembe, ahol már voltak emberek, de ez nekem annyit jelentett, hogy a társas magányba sikerült belépnem. A társas magány érzése régóta ismerősöm. Mindenkinek az ismerőse. Nekem a barátom is. Volt annyi értelmem, hogy rájöjjek, hogy jobb vele összebarátkozni, mint harcolni ellene. 


(Úgysem nyerhetsz.)


Tehát ketten ültünk bent Társas Magánnyal. Még mindig szabadnak éreztem magam. 

Szomorú vasárnap

Ma is az van. Szomorú vasárnap. Bár nálam szomorú a hétfő is, meg a kedd, s a szerda, s így tovább. És minél tovább áltatom magam annál szomorúbb minden nap. Csak persze egyből itt is vannak az újabb problémák. 
Jó lenne egy kicsit megszűnni, a szó szoros értelmében. Ha nem lennének beadandóim, én már régen összeszedtem volna a holmim, és leléptem volna a bánatba. 
Miért nem lehet egyszerűen elővenni a jobbik arcom, és mindent rendbe szedni két nap alatt? Ja, tudom. Mert az jó lenne. Lehet helyette rágódni. Nagyszerű, de én nem ezt rendeltem, csakhogy reklamációt nem fogadnak el. 
Passz.

A relatív idő

Nekem sok. Neked kevés.

Még! (...)

A heti szarakodások után történt valami jó is. Persze nem a szokott értelemben, mert ez úgy jó, hogy igazából nem érzem jobban magam tőle, sőt talán kicsit rosszabb is. De legalább már nem kell várni, hogy mikor lesz ez is kiderítve. 
Nem is tudom, hogy mit gondoljak. Vagy mit érezzek. Vagy mit ne érezzek. Vagy úgy egyáltalán. Semmit nem tudok. Azt tudom, hogy mostantól minden napom fölött ott lebeg, mint valami hatalmas viharfelhő, vagy egy nagy, sötét és ijesztő árnyék. Annyi biztos, hogy most már talán biztos. Talán biztos. Remélem, hogy azért talán mégsem. 
Igazából nincs megfelelő időpont. Kár is arra várni. Van aminek nincs ideje. 
Egyre kevésbé hiszek. 

A fölösleges megbeszélések

Mindig találkozom ilyenekkel. Sőt, mostanában csak ilyenekkel találkozom. Megbeszéltük, és nem úgy lesz. Már akkor tudom, hogy nem úgy lesz, amikor megbeszéljük. Még mondom is néha valakinek, hogy "figyeld, ez így és így fog történni. " Erre mondja, hogy ááá, biztos nem. Aztán később megkérdezi, hogy honnan tudtam. Mert ez nem logikus. Ezt nem lehet így kitalálni. Ilyet nem lehet csinálni. De lehet. És szerintem csak így logikus, és ha máshogy történne, egyből úgy érezném, hogy valami elromlott a világban. Vagy bennem. Vagy a kettőben egyszerre. 
Az a legérdekesebb ebben, hogy hiába tudom már a megbeszélés pillanatában, hogy nem úgy lesz, mégis mindig várom, hogy be legyenek tartva időpontok, helyszínek, adott szavak, stb.... És persze (ha már tudtam, hogy nem így lesz) soha nincs kivétel. 
Szerencsémre, azt is tudom, ha valami tényleg úgy fog működni, ahogy kell neki. De ez nem olyan érdekes. 

Talán mégis...

Talán mégis túléli ez a blog az iskola-szintet. Már megkaptam rá a jegyemet, és minden rendben volt. Most mégis úgy érzem, hogy vagy fél év kihagyás után kell, hogy valamit írjak. Nem azért, mert olyan sokan olvassák, mivel senki nem olvassa. Azért, mert olyan nagyon írják. Illetve nem írják. És ez a baj.
Már többször is eszembe jutott, hogy folytatom, csak valamilyen kifogással mindig lehetett halogatni. Most elérkeztem oda, hogy egyszerűen nem akarom halogatni. Mert le vagyok rágva. 
Persze, ha elolvasná aki miatt ez így lett (mármint a lerágás lett így), akkor ő úgysem értené, és ráfogná, hogy nő vagyok, és biztos nehéz napjaim vannak. Szerinte egy hónapban háromszor-négyszer is hetekig, de minimum napokig vannak nehéz napjaim. Pedig a biológiával tisztában van, nagyjából. Egyszerűen csak, ha van valami baj, akkor én túl érzékeny vagyok, vagy túlreagálom, vagy túl valami. Mindig van valami, ami túl. De mindig csak én vagyok túl. Ő soha nem túl...
bunkó
durva
rideg
közönyös
semmi.
Ő mindig mindent optimális mértékben használ. Természetesen. 
Szerinte. 
Szerintem meg annyira beleivódtak ezek a dolgok, hogy ő tényleg úgy érzi, hogy ez a normális. Igaz, rajta kívül csak a két kis rajongója érzi ugyanígy, de ez nem probléma, mert nyilván a "mindenki más" romlott el.
Majd kiderül ez még.  

Pályázat

Az előző posztomhoz  illusztrációt kellett csinálnom. Mondtam ugyan, hogy én nem tudok rajzolni, de azért mégis kell. Az én rajzom még az értékelhető szintet sem éri el, ezért K. és D. között pályázatot hirdettem. Mindketten csináltak képeket. A képeket a következő sorrendben lehet látni: 1. a sajátom, 2. és 3. K. képei, 4. D. képe. A képek egy négyzetrácsos füzetben készültek el, majd több-kevesebb photoshoppos munka után lettek ilyenek.  Jó szórakozást!

A vonat nem vár, csak a metró

Ma amikor jöttem suliba borzasztó volt a közlekedés. A metró állt a megállóban vagy 3 percet csukott ajtókkal. Már azon kezdtem gondolkodni, hogy mit csinálok, ha nem tudok leszállni. (Mit csinálnék? Ott maradok.) Közben egy nő kedves mosollyal ráállt a lábamra, és közölte, hogy ő le akar szállni. Megcsapott a levendulaillatú parfümje, és csak egy kicsi hiányzott ahhoz, hogy elhányjam magam. Az ajtó persze még mindig zárva volt. A nőéhez hasonló mosollyal azt mondtam neki, hogy nyugodtan menjen előre. Erre csúnyán nézett rám. Talán azt gondolta, hogy majd felfeszítem az ajtót, mert ő le akar szállni? Ha így volt, akkor rosszul gondolta. 
A HÉV is megállt Aquincum előtt. Ma nagyon nem akarták, hogy bejöjjek ide, de mégis itt vagyok. 

Paraszt wellness?

Ma megint eljutottam odáig, hogy elegem lett mindenből. De tényleg mindenből. Ha minden igaz, akkor a jövő héten szünet lesz a suliban. A szünet néhány napját vidéken szeretném tölteni a mamáméknál. A Cserhát hegyes-dombos részén laknak, így valószínűleg egy napra felmegyek majd a hegyre, és csak este jövök vissza. Egy kisebb túrára teljesen alkalmas arrafelé a hegy. Az a jó benne, hogy elég sokáig lehet menni úgy, hogy senkivel nem találkozik az ember. Lehet nézni a tájat, és lehet enni meg inni, de csak azt, amit viszek magamnak. Ez számomra az egyik legjobb kikapcsolódási lehetőség. Kis szerencsével nem esik addig, mert akkor nem lehet még fölmenni sem a hegyre. Az agyagos talajon maximum lefele lehetne csúszni, de idén már megvolt a "székely síelésem". Egy kicsi dombról csúsztam le Békáson a Duna- parton. Tiszta sár lett mindenem, nagyon jól néztem ki. K. le is fotózta, mert amúgy fotózni mentünk februárban, a meleg napokon. Az is egész jó volt. 
Remélem, tényleg el tudok majd menni szellőzni egy kicsit. 

Mostmár mindegy...

Egészen mostanáig azon stresszeltem, hogy mégis hogy lesz meg kb. 20 posztom. Itt ültem vagy 5 órát csak ma, hátha megtanultam csodát tenni, de rájöttem, hogy nem. És arra is, hogy úgy lesz meg 20 poszt, hogy nem lesz meg. Előfordul ilyesmi. Mostmár csak azt bánom, hogy ahelyett, hogy itt ülök, és bámulok magam elé, vagy a youtube-ra, csinálhattam volna egy csomó értelmes dolgot. Elmehettem volna fotózni, vagy a Dunához hajókat nézni, esetleg hajókat fotózni, vagy bármi. Végül is mindegy. Az biztos, hogy nem küzdök tovább magammal. Ma nem. 

"Családi" ünneplés

Ma van a nagymamám szülinapja. Régebben ha a családból bárkinek szülinapja vagy névnapja volt, akkor az illető házában vagy lakásában összegyűltünk, akkor még hatan, és mindig vasárnap. Közös ebéd volt, némi beszélgetés, és hasonlók. Örültünk egymásnak, meg annak, hogy legalább ilyenkor mindig összejön a család. (Na jó, nem igaz, hogy minden szülinapon, meg ilyenen, mivel az én szülinapomat általában nem tartottuk meg, mert szerencsétlenül december 21-én sikerült megszületnem, ezért azt általában a karácsonyi vacsorával összevonva tartottuk.) Mostmár ez sincs. Soha nincs együtt a család. Ma annyira nem volt, hogy a mamámmal ketten ünnepeltünk. A nagypapám vidékre utazott, anya a barátnőjénél van, anya húga pedig valószínűleg otthon van a családjával. 
Nem sikerült kitalálnom semmi olyan ajándékot, ami jó lett volna. A virág szóba sem jöhet, mert az nő a kertben, arra ne adjak ki pénzt, haszontalan csecsebecsékre meg semmi szükség. Úgy döntöttem, hogy főzök valamit a mamának, annak biztos örül, mert egyrészt addig sem ő dolgozik vele, másrészt meg szereti a kajáimat. Nagy sikere volt az ételnek, de szerintem sokkal jobban örült annak, hogy átmentem hozzá, és nem kellett egyedül lennie. Ha mindenkinek ilyen könnyű volna a kedvére tenni...

Szombat

Szombaton is találkoztam egy régi barátnőmmel (P.). Általában kávézgatunk meg dumálunk, de most sörözni mentünk. Kora délután. Érdekes volt. Beszélgettünk a gimis osztálytársakról, meg a főiskoláról, meg a barátnőm előadásairól. Ő a Trója c. rockoperában az egyik táncos. Mesélt pár előadásról, meg ilyesmik. Könnyű délutáni mulatság volt. Vele mindig el szoktunk menni ruhákat és ilyesmiket nézni. Persze ezt most sem lehetett kihagyni. Szeretek vele nézelődni, mert nagyon jó ízlése van, és ha véletlenül nem idegesít halálra a boltokban lófrálás, és kinézek magamnak valamit, akkor megmondja, hogyha hülyén nézek ki benne. Most persze 5 perc után meguntam, de szerencsére ő is. Levezetésképp bedobtunk még egy sört, és még vagy 2 órát dumáltunk. Majdnem az egész napom elment ezzel, de nem bánom, mert 3 hónapja nem láttam P.-t.

Egy átlagos péntek estém

Egy átlagos péntek estén otthon vagyok. Általában anyával, meg a barátommal. Így történt ez ezen a héten is. Azért is jó volt, mert most olyan hajtás van, hogy örülök, ha van egy kis időm pihenni, meg a barátommal (D.) is kéne néha lenni, és ez a héten nem nagyon jött össze. Szóval csak úgy voltunk. Anya közölte a hétvégi terveit ( nem lesz itthon!) , aztán én az enyémeket, és hasonlók. Semmi különös. Nem nagyon szeretek bulizni. Talán nem is tudok. Azt hiszem, ezt is meg kell tanulni, mint minden mást. Nos, én nem tanultam meg. A múltkor megpróbáltam "az átlag fiatal" módjára bulizni, el is mentünk egy szórakozóhelyre, de 2 perc után rosszul lettem, és a legközelebbi taxival bejöttem a belvárosba, hogy valami kis füstös kocsmában kipihenjem az átélteket. Nem való nekem a zenés-táncos hely, mert nem tudom magam jól érezni. Na persze van az az italmennyiség ami után már mindegy, de odáig nem szeretek eljutni, mert igazából inni sem szeretek annyira. Nálam a buli valami érdekes fogalom, mert azt gondolom, ez a kikapcsolódás egyik formája. Én úgy szeretek kikapcsolódni, hogy a barátaimmal beülünk valahova, és ott megiszunk agy- két valamit, de tényleg nem sokat, és beszélgetünk, meg baromkodunk. Jól érezzük magunkat. Nincs nagy kicsapongás, de mégis történik valami. Megint elgondolkoztam, hogy bennem van a hiba, és valószínűleg tényleg, de ezen nem is akarok változtatni. Nekem jó a minimál életstílusom. Szeretem. 

Bolondok napjai mulatság

Ma gyakorlatom lett volna, de nem volt valami nagy kedvem kimenni Kőbányára, és még egy hiányzási lehetőségem is volt, így nem mentem. K. sem ment be, így inkább együtt kávéztunk, és reggeliztünk, meg ilyesmik. Reggeli közben K. elmondta, hogy milyen volt az előadás. Úgy vettem ki, hogy mindenkinek tetszett. Ennek örülök. Remélem, a következő előadását én is meg tudom nézni.
Vasárnap születésnapja lesz a nagymamámnak. Lehet, hogy elmegyek majd ajándékot venni neki, bár nem tudom, hogy mit lehet venni egy nagymamának. 

Csütörtök 2. részlet

A német ZH valószínűtlenül hosszú és nehéz volt. Jó, hogy nem tanultam rá, mert nem is lehetett volna, és nagyon ideges lennék, ha úgy kapok rossz jegyet, hogy még küzdöttem is érte. Remélem azért megvan. 
Este -mivel ilyen fárasztó napom volt- engedélyeztem magamnak egy kis pihenést, így találkoztam az egyik barátnőmmel (T.). Jó volt, már 2 hete nem láttam. Iszogattunk egy közeli kocsmában, és beszélgettünk pl. orvosi műhibaperekről, meg a szülésről, mert ez az egyik kedvenc témája. Nekem nem, viszont szeretem hallgatni. Aztán szó esett a jövőbeni terveinkről, a gyógypedagógiáról és az andragógiáról, meg hogy mit tudunk majd kezdeni ezekkel.
Közben a bor egyre fogyott, majd mire nem maradt semmi, éppen úgy döntöttünk, hogy elindulunk. Jó este volt, csak az ilyen esték mindig leépítik a közérzetem, mert 5x annyi cigit szívunk el, mint rendesen, aztán még a fülem is zúg otthon. Ez tegnap nem zavart, mert olyan fáradtan jöttem haza, hogy kb. egyből lefeküdtem. 

Csütörtök

Furcsa volt reggel, mert abban az időben indultunk, mintha suliba mennénk, csak K. ment próbálni. Minden esetre úgy döntöttem, hogy benézek órára. Úgy gondoltam, hogy nem maradok végig, hanem lelépek a szünetben, és készülök lélekben a német ZH-ra. Amikor beléptem a terembe kb. 3 ember ült bent. Azon gondolkodtam, hogy most rögtön kéne kifordulni, mert még nem kezdték el. Végül is bementem, köszöntem, és akkor olyan furcsán néztek rám, mintha marslakó lennék. Min lepődtek meg? Azon, hogy bementem, vagy azon, hogy nem késtem, vagy azon, hogy köszöntem?  Nem tudtam eldönteni. Elszeparáltam magam egy külön padsorba, jó szokásom szerint. Úgy terveztem, hogy olvasni fogok, vittem is magammal egy Karinthy kötetet. Végül nem tudtam olvasni, mert rajtam kívül senki sem figyelt, így a tanár majdnem végig nekem beszélt. Így nem is volt pofám lelépni a szünetben, viszont megtanultam nyitott szemmel aludni. 

Szerda

Ma eszembe jutott, hogy holnap ZH-t írok. Úgy döntöttem, hogy nem készülök, mert túl kevés az idő, és "általános" dolgok lesznek benne, tehát olyanok, amikre nem lehet készülni. 
Holnap előadása lesz a barátnőmnek. Megkapta az egyik főszerepet, és meghívott az előadásra. Sajnálom, hogy nem tudom megnézni, bár láttam a szövegkönyvet, és az nem egy csoda. Lehet, hogy egy későbbi előadásra mégis elmegyek. 


Egész  nap rohantam. Ma is elkéstem az órámról. Milyen meglepő!


Érdekes, hogy mivel feladatom is az, hogy blogoljak, egyből nem megy olyan jól. Máskor egy nap alatt is összejön annyi és olyan gondolat a fejemben, ami 3-4 posztra is jó lenne. Most, hogy tudom, hogy már egy hetem sincs összehozni 20 bejegyzést, egyből rágörcsöltem, és tényleg nehezen megy. 


Ma a barátnőmnél alszom, akinek holnap előadása lesz. Vettem neki egy macit, hátha nem lesz olyan ideges, ha van mit szorongatnia. Színészmaci. Remélem, hogy örülni fog neki. 

Jajj, úgy élvezem én a sulit...

Sok idő után egy régi barátomon (A.) gondolkozom. Szerinte az ELTE-n lenne a helyem, nem itt. Próbáltam magam az ELTE bölcsészkarára képzelni. Furcsa lenne. Lehet, hogy ott nem lógnék ki, hanem elvegyülnék a sok idétlen bölcsész között. Itt ez nem lehetséges. Egyrészt, mert nem bölcsész szakon vagyok (gondoltam ezt azért megemlítem), másrészt mert én vagyok "az a csaj, aki nem jár be túl gyakran?" Talán néhányan tudják hozzá a nevemet is. ( Valószínűleg én viszont nem tudom az övéiket.) Kb. ennyi információjuk van rólam. Ez az ami miatt nem tudok (és nem is akarok) vegyülni. A barátnőm valószínűleg ugyanígy gondolja, így aztán ketten különcködünk. Hihetetlen emberek vannak itt.Vagy ők nincsenek jó helyen a főiskolán, vagy én vagyok nagyon rossz helyen. Itt most nem arra gondolok, ahogy a szakmához hozzáállnak, vagy ilyesmi. Az engem nem érdekel. Azon tudok megdöbbenni, hogy mennyire nem zavarja őket a saját butaságuk. (Természetesen ez nem mindenkire vonatkozik, és akire vonatkozik, az úgysem venné magára!)
Konkrétan: ha azt mondom, hogy van egy jó könyv az adott témában, amit minden évben elolvasok, akkor utána nem kezdek el 10 percet gondolkozni a címén, mert valószínűleg tudom. És aztán mikor azt kérik, hogy mondjam el néhány mondatban a tartalmát, akkor valószínűleg nem azt mondom, hogy most hirtelen nem tudom. Nem azzal van a bajom, hogy nem tudja, mert joga (és képessége is) van nem tudni. De akkor minek mondja? Minden témában van egy jó könyv, sőt sok jó könyv. Utána úgy érzi, hogy ő most egy nagyon fontos dolgot osztott meg velünk. Valóban, csak nem azt, amit akart. 
Egy másik alkalommal egy másik csoporttársam emlegetett egy írót. Először azt mondta: "Tudjátok, az a náci író!" majd 10 perccel később: "Nem jutott eszetekbe annak a kommunista írónak a neve?". Végül nem tudtuk meg, hogy náci-e vagy kommunista, és hogy ki az az író.
Ezek csak kiragadott példák. Sok ilyen volt még, de jobb ha nem is gondolok rá. 


Érdekes belegondolni, hogy már lassan 2 éve, illetve - mivel nincs folytonosság - 4. szorgalmi időszak óta látom ugyanazokat az embereket magam körül, és a csoportból 4 emberrel beszélek, közülük egyel szívesen. Nem is vágyom a többiek társaságára. Ez valószínűleg kölcsönös. Elgondolkodtam rajta, hogy talán bennem van a hiba, de arra jutottam, hogy ez nem így van. :)

AKIK MINDIG ELKÉSNEK

"Mi mindig mindenről elkésünk,
Mi biztosan messziről jövünk.
Fáradt, szomoru a lépésünk.
Mi mindig mindenről elkésünk."          (Ady Endre)


De nem. Ez nem így van. Ma például nem ezért késtem el az órámról. Na jó, a belvárosból nem 2 perc kiérni Békásmegyerre, de azért ez nem indokolná, hogy minden nap elkéssek. Kezdem már unni. Általában 1 perccel késem le a '18-as HÉV-et. Ma a '48-ast értem el. Be se kéne menni órára. Helyette olvasnék egy kicsit, mondjuk Csáth Gézát. Utána a vitorlásanyagból is megtanulnék pár fejezetet. Erre persze nincs lehetőségem, mert a jelenléti ívet alá kell írni. Késni fogok vagy 20 percet.

A lila nadrág

Biztos furcsának tűnik elsőre, hogy mennyire zavar az, hogy elszakadt a nadrágom. Nekem is furcsa lenne, ha nem ez a nadrágom lenne az. A kedvencem, és mellesleg az 5 nadrágomból így már 3 használhatatlan.
A lila nadrághoz sok élményem kötődik. Velem volt, mikor először voltam vitorlázni. Velem volt, illetve rajtam, amikor összejöttünk a barátommal. Rajtam volt néhány vizsgámon. Rajtam volt, mikor egy negyedkész regényről kellett kritikát mondanom egy barátomnak. Szóval sok mindent átélt velem. Amikor fölvettem, mindig eszembe jutott valami, amit nem hagynék ki az életemből.
Nem a nadrág miatt szomorodtam el. Amiatt, amik hozzá (is) köthetők. Ha ki kell dobnom, olyan lesz, mintha egy fényképalbumot vagy ilyesmit kellene eltüntetnem.
Nem akarom. Lehet, hogy a szobám dísze lesz belőle?

Előszó- szerűség

Itt kellene leírnom, hogy kiféle és miféle vagyok, és miért csinálom ezt. A kifélét és mifélét emberi számítás szerint kihagyom, majd a bejegyzésekből úgyis ki fog derülni. Miért csinálom?
Nos, ennek két oka van. Kezdem a kevésbé érdekessel. Blogjelenség órára ez kell a jegyhez. Tiszta sor.
A második oka az, hogy már régóta terveztem blogot írni, csak sosem volt meg az az impulzus, ami miatt túllépek a lustaságomon, és legalább elkezdem.
Miféle dolog lesz ez?
Hát olyan, mint én. Leírom ami éppen fontos, vagy nem olyan fontos, de valamiért én úgy gondolom, hogy itt a helye. Nagy rendszerességet nem kell várni, mert szabadidőm kb. nincsen, tehát valami mástól fogok elvenni időt, hogy ezzel haladjak.
Meglátjuk, hogy sikerül.